2016. március 27., vasárnap

És most hogyan tovább?

  Végzősként ezt a kérdést sokan feltették nekem. A válaszom rá pedig, mindig egy "Tudja a bánat!"-volt. De van az a pont, amikor egy vállrándítás már nem elég és haragosan tekintünk a világra, hogy velünk ugyan jól kicsesztek, és az a kevés motiváció is alábbhagy. Ilyenkor végig vesszük a lehetőségeinket és a kisebbik rosszat választva elindulunk,hogy elbukjunk vagy felemelkedjünk. FIGYELMEZTETÉS: az élet túl komplex, megértése gyakorlatilag lehetetlen,tizenkilenc éves vagyok és éjfél múlt öt perccel. Szóval az itt látott életbölcsességek ezen változók alapján vizsgálandók és kezelendők. A változtatás jogát pedig fenntartom!  

      Mint végzős gimnazista nekem is kijut az utolsó évi hajrákból elég rendesen. Lenyomtam négy évet a sajátos kis gladiátorképzőmben és nem sokára jön a tűzkeresztség, vagyis az érettségi. Hatalmasat fordult velem a világ. Megismertem személyiségem pozitív és kevésbé pozitív oldalát. Aztán azzal a lendülettel  bele is süppedtem önelemzésem mocsarába. Ugyanakkor ezzel  párhuzamosan szemléltem a világot is,  hogyha sikerül kikecmeregnem belsőm  ingoványából akkor tudjam, hogy hova helyezzem el magam benne úgy, sacc per kb. És a világ próbált segíteni? Mondjuk úgy, hogy igen is meg nem is. Csak úgy ontotta magából a kijutási lehetőségeket, szorongásom kísértet-kastélyából. Ám, ami miatt, ezen kijáratok nem jelentettek túl nagy segítséget az amiatt volt, hogy nem ígértek nekem biztos menedéket.
   Nem létezett jó vagy rossz döntés. Csak döntés volt. Annyi ajtón néztem be, amennyi csak szóba jöhetett a lehetőségeimhez mérten. Láttam a kijáratok  mögötti embereket, akik velem ellentétben beléptek az  ajtók egyikén, és most dicsőségesen elfoglalják helyüket a világban. De ugyanakkor, láttam azokat is, akik beleválasztottak és most szenvednek vagy ha más nem, új alternatívák után kutatva kívánnak a csúcsra jutni. Aztán ott voltak azok, akik a két véglet között kínlódnak, tele akadállyal.Róluk most fog kiderülni, hogy jól döntöttek-e. Szóval, ja, ezt tudta nekem segítségként felkínálni a világ. A totális bizonytalanságot. Hát kösz szépen, ez nem szerepelt a szerződésemben! Amikor meg reklamálni akartam, hogy "Csókolom, engem itt kurvásul át tetszettek verni!"- az Élet, fogta régi barátját, Mr.Pofáraesést és azt mondták: " Hé, öreg! Négy éven át kaptad a drótot az előtted járóktól, hogy mit csinálj. De neked egyik füleden be a másikon ki. Örülj, hogy adunk neked valamit."-mondanom se kell.Igazuk volt. De csak részben! Már "mamusz" koromban sem szerettem, ha hülyének néznek és megaláznak. A sorozatos megütközéseim pedig Élettel,- úgy kb. -nyolc éves korom óta rendszeresen előfordulnak. Ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy a szivárvány hozzá képest, kifestő egy ovis kezében. Tehát tudom, hogy jó zsarnok módján ad is, meg el is vesz olykor. Most éppen zsarnokoskodó kedvében van. De esküszöm, ha belenyuvadok is ráveszem, hogy adnia kelljen. És adni fog, mert muszáj neki.
   Így tehát megszólaltam: " Már megbocsáss! De nem gondolod, hogy kettőnk közül  te vagy a hülye? Mert mégis milyen az, hogy fogod magad, és amikor haladnék egyenesen előre, te elém állsz bakker, és izomból padlóra küldesz, hogy véletlenül  se azzal tudjak foglalkozni, amivel kéne. Vagy a másik példa...fogod magad és bedobsz olyan helyzetekbe, amik létfontosságúak a további  életemben, aztán tapasztaljam meg azokat is,de figyeljek másra is. Azt már meg sem említem, hogy nagyjából mindent szerencsejáték módján kezelsz. Generálok magamnak elég problémát és  nem mindig  könnyíted meg a megoldásukat. Sőt, általában egy újabb rakás szart zúdítasz a nyakamban, hogy biztos ne unatkozzak. Egy a lényeg: te általában arra vársz, hogy vajon mikor bukok el, hogy megszégyeníthess. Keresztbe akarsz nekem tenni, de még neked legyek hálás? Elvárod, hogy kizárólag magam hibáztassam, ha te úgy raksz mindent össze, hogy első ránézésre tuti úgy tűnjön, hogyha kihagyok valamit  biztos a kudarcom ?"-erre a válasz az volt, hogy ezen mindenki átesik És, hogy ezek a fejlődésemet szolgálják. De egyik helyzet sem olyan nehéz, hogy ne lehessen teljesíteni.
  Na persze! Tök megnyugtató a tudat, hogy nem csak én szopok. Az viszont kevésbé, hogy vannak, akik első ránézésre nem kapnak akkora zakót mint én. De hát  ez van, az élet önmagát igazolja. Azt ugyan elismeri a világ, hogy lehetne jobb is, meg könnyebb is a létezés, de akkor mégis mi értelme lenne az egésznek? Azt hiszem Madách erre írta Az ember tragédiájában: " Ember küzdj és bízva bízzál, mert a lét maga a küzdelem." -végül is, nekem erre mindig azt mondták, hogy ez pusztán csak felfogás kérdése. Ha az életre úgy tekintünk, mint egy harcra amibe így is-úgyis beledöglünk azzal nekünk nem lesz jobb. Szóval lássuk be: ha röhögve éled és küzdöd végig az életed, akkor is ugyanoda jutsz mintha az ellenkezőjét csinálod-és legalább jobban is mulatsz.  Javaslom csesszünk ki ezzel a Napsütötte szemétdombbal, vegyünk magunkhoz egy tubus naptejet meg nyugágyat, másszunk fel a tetejére, és élvezzük a jó időt.- Ezen sorok után, szerintem joggal érezhetem magam olyan sarlatán motivációs trénernek, akikből annyi van, mint a nyű és olcsó közhelyeket puffogtatva meggazdagodnak az ilyen és ehhez hasonló gondolatokból-szóval emberek, aki ezt eddig elolvasta az lóg nekem 10 darab pisztolyorrú Mátyással.(Igen, a Svájci bankszámlámra utaljátok...;) )
   Na, de elkanyarodtam a tárgytól. Szóval, ott tartottam, hogy ráveszem az életet, hogy adjon. Mert adnia kell. Be kellett látnom, hogy  ez egy baromság. Az élet csak akkor ad, ha hajlandó vagy beérni annyival (vagy többel), amennyit az elején kínál. Mindenkinek érdemei szerint. Aztán, hogy kell-e vagy sem, az már a te dolgod. Fölöslegesen pörölsz az élettel...nem érsz el vele semmit. Addig zsarnok, ameddig annak tartod. Részemről az életet én már úgy kezelem mint, egy bogaras vénembert. Jót akar, csak nem mindig jön össze neki, és ezért  úgy értelmezhetjük ahogy akarjuk. Lehet rá haragudni azért mert kiszámíthatatlan?  Hiszen, egyszerűen csak nem tudja, hogy mit csinál. Pont, mint egy szenilis vén ember. Mosolyogj rá. És próbáld meg elfogadni, hogy adott helyzetben ennyit tud csak nyújtani. És később, ha ügyes vagy és ráérzel a ritmusára már könnyen tudsz hozzá alkalmazkodni. Képes leszel az esetleges hátrányaiból is valami módon előnyt kovácsolni. Igen, tudom...az élet ennél összetettebb, és ez a hozzáállás nem minden esetben működik. Tele van logikai gubancokkal, de hé! Attól, hogy fejben kötözködsz jobb lesz?

És, hogy mit is akartam ezzel mondani? Ez egy rohadt jó kérdés...Gondolom, aki érti a fenti mese első részét az rájött, hogy a továbbtanulásról beszéltem. Ugyanis elmondhatjuk, hogy aki mostanában érettségizik, annak nem túl rózsás a helyzete. Ha csak nem vagyok egy  színötös és/vagy kőgazdag szülő gyereke, akkor nem sok esélyem van a felsőoktatásban. Jó, ott az állami finanszírozás...de ott meg körmérkőzés megy a bent maradásért. A másik probléma meg, hogy az adott szak, amire mentem volna nem biztos, hogy stabil életpályát kínál. Ergo, nem biztos, hogy megélek belőle. És miért csesznék el éveket erre?
  Engem sokáig ez a probléma piszkált. Erős közepes vagyok, sose tettem oda magam a tanulás terén, mert annyira nagy motivációm sose volt. Aztán eljött az idő és dönteni kellett. Majdhogynem ugyanolyan lehetőségeim voltak mint másoknak. Akartam egyetemre menni, de láttam, hogy milyen következményei lehetnek. És nem nagyon tetszett. A másik, hogy  olyan szakot sem találtam, ami érdekelne.
Szóval a továbbtanulást meghagyom, azoknak akik sokkal érdemesebbek rá mint én. És tudják, hogy mit akarnak. Mert ez a dolog csak konkrét elképzelésekkel működik. Én pedig egy köztes megoldást választok.
  A lényeg annyi, hogy mindig legyen egy B-terv. És készülj fel arra, hogy bármikor visszatérj oda ahonnan indultál! És választani igen is muszáj! És ha választasz, ne szenvedj hanem vigyorogj, mert így akkor az a kérdés sem lesz annyira megterhelő, ami így hangzik: " És most hogyan tovább?"
           Köszönöm, hogy elolvastad!
                                                                               Az erő legyen veled!:)